Átlagos méretű és minden szempontból átlagos település. 2002-ben, mikor idekerültem, azt tűztük ki, hogy a település falu akar maradni, meg akar maradni falusias jellegű, természetközeli, jól lakható, jól élhető településnek. Ami nem azt jelenti, hogy nem szeretnék bármiféle fejlesztéseket is megpályázni. De ezen vezérelv mentén.

Foglalkoztatás szempontjából nagyon fontos, hogy a fővárostól durván 40 kilométerre vagyunk, autópálya mellett közvetlenül, viszonylag jó a közlekedés. Jobb a közlekedés a fővárosba, mint a haránt irányú közlekedés. Ez sajnos gátja a munkaerő áramlásnak.

Zömmel mezőgazdaságból éltek az emberek, azzal, hogy a szocializmus idején iszonytatóan nagy volt az ingázók száma. Ugye a főváros vonzása. A fővárosi ipar, a könnyűipar elsősorban, rengeteg helyi lakosnak biztosított jó munkalehetőséget, és ez igaz a falu minden rétegére. Tehát a szegényebbre, gazdagabbra is. Nagyon sokan persze helyben, a helyi szövetkezetben gazdálkodtak, ami 2006-ban alakult át, az utolsó között kft-vé.

Az ingázás igaz volt egészen a '90-es évekig, amikor a fővárosi ipar, könnyűipar, privatizáció ugye abból állt, hogy megvettek egy céget, csak azért, hogy lepusztuljon, az ingatlant értékesítették, termelés megszűnt. Innentől kezdve ez így zuhanórepülésbe ment át. Elsősorban a romák kerültek ki, a '90-es évek elejétől rohamosan. Ma már alig-alig jár be például a romák közül valaki Pestre, vagy a környékre. Szinte 100%-ig munkanélkülivé váltak, vagy 99%-ig. A középkorúak, fiatalok közül egy kezemen meg tudom számolni, hányan járnak el stabil munkahelyre. Zömmel feketemunka, kisebb számban pedig ilyen alkalmi, ha be is jelentett, de alkalmi munka, be nem jelentett idénymunka építkezésen, a szokásos. Aztán tudok olyanról például, aki nagybani piacon évek óta ott dolgozik. Aztán tudok olyanról, hogy bejelentett, de csak egy picit, de egyébként mindenki tudja ezt a minimálbéren bejelentett.

Tehát lecsökkent az ingázók száma, rengeteg lett az úgynevezett kényszervállalkozó, 200 körüli a bejegyzett vállalkozás. Ezekből nagyon sok az ilyen mikro, egy-két fős vállalkozás. Nagyobb vállalkozás is van azért néhány szerencsére, de ezek a cégek is, hát egy-kettő stabil köztük, de a zöme az igen csak bizonytalan. Máról holnapra akár bedobhatja a törölközőt. Stabil, húzó, olyan, mint ahol például ipari park jött létre, olyan nagy cég a faluban nincsen.

És hát a közfoglalkoztatás lenne ebben az átmeneti munka nélkülis időszakban az egyetlen megoldás. De nem így. Igazából én nem tartom önkormányzati feladatnak a foglalkoztatást. Feltétlenül önkormányzati feladatnak tartom viszont a lehetőség és a környezet alakítását, a lakosság érdekében a foglalkoztatás növelése, vagy fenntartása céljából. Az államnak sem tipikusan feladata a foglalkoztatás, de ugyanúgy ahogy én az önkormányzatra gondolom, olyan feltételeket kell teremtenie, hogy önmagától elkezdjen működni a gazdaság. Viszont vannak olyan időszakok, és ez a jelen időszak pont olyan, most a gazdasági válság, amikor viszont tetszik, nem tetszik, az állam és az önkormányzat vele együtt szinte kötelező jelleggel, be kell, hogy lépjen.

Ha nem piaci alapon szerveződik viszont, akkor eleve versenyképtelen, sőt életképtelen. Számos példa bizonyítja, amikor megpróbáltak termelni közfoglalkoztatás keretén belül, ha ez nem piaci oldalról indult, ez nem igazán az út. Azt gondolom megoldásnak, hogy az állam és az önkormányzat, mint megrendelő, kvázi piaci szereplőként önmagától tud foglalkoztatást gerjeszteni, hiszen vannak olyan állami és önkormányzati feladatok, területek, ahol tetszik, nem tetszik, elmaradásunk van, hiány van.
Közfoglalkoztatásban az idei évben jellemzően ilyen átlag 10-12 fő létszámunk van. Ugye az a baj, hogy negyedévente változik a létszám, kiszámíthatatlan, nem lehet tervezni. Most, hogy ennyire lecsökkent, és ráadásul hat órába, szolidaritás, szociális érzékenység alapján igyekszünk mindenkit bevonni. Csak ugye most például a második félévben nem hívhattuk be azt, akinek már megvolt a három hónapja.

2008 táján indult, az „Út a munkába” program, amit én az elmúlt harminc év megkockáztatom, nem az, hogy a legjobb, hanem az egyetlen pozitív programjának tartok. Ami ugye a lecsúszott, elszegényedett rétegeket, közülük is elsősorban a romákat érintette. Nem igaz, hogy nem teremtett értéket. Nálunk például a közterületek rendbetartását. Aztán persze vannak intézmények, ahol mindig van, mindig szükséges munkáskéz, iskola, óvoda stb. sok minden belefér.

És ugye még valami, hogy mikor azt mondják, hogy a közmunka hatékonysága, akkor mindig elfelejtik azt, hogy azt nem per pillanat kell mérni. Most például nem biztosít tisztes megélhetést, de legalább egy túléléshez biztosítana egy összeget, akkor azt mondom, hogy ezeket az embereket mentálisan karbantartja, felkészíti arra, hogy majd amikor beindul a munkaerőpiac, akkor készek lesznek, alkalmasak lesznek elhelyezkedni. Nem beszélve a gyerekeikről, akik ugye nem azt látják, hogy apám, anyám reggel felkel, ténfereg a ház körül, mert nem tud mit csinálni, hanem azt látja, hogy időre dolgozni megy, innentől kezdve nem lehet kérdés, hogy neki meg iskolába kell menni. És ennek a hasznát ki merészeli pénzben mérni? Egyébként majd fogjuk súlyosan tapasztalni, ha ez továbbra is így marad, mondjuk a következő 5-8-10 év múlva, fogjuk tapasztalni a hátrányát, hogy nem azt csináltuk.

Ez a mostani közmunka rendszer látszólag a munkára nevelésről szól, meg munkára szoktatásról. Nekem meggyőződésem, hogy nem, ez a szolidaritás tagadásáról szól, és borzasztó rossz út. Ugyanis mélyszegénységben, bizonytalanságban, kilátástalanságban tartunk nagyon komoly tömegeket, aminek a levét később meg fogjuk inni. Az változott meg, az Út a munkához programmal, hogy egyre stabilabb, egyre öntudatosabb, munkavállalókként kezdtek viselkedni. Tehát nem ilyen kényszermunkára behívott közfoglalkoztatottként viselkedtek, hanem munkavállalókként viselkedtek. Ezt nem tudom bizonyítani, ezt éreztem. Az önérzetük, öntudatuk úgy változott. Az ember ilyeneket hallott, hogy rászól a gyerekére, hogy „ne szemetelj, mert Imre takarít itt”. Ez olyan apró dolog, de olyan hihetetlen sokat jelent. Egyszerűen egyre jobban kezdtek bízni, próbálkoztak elhelyezkedni, képzésre eljártak például, hogy majd ha lehet dolgozni, akkor megyünk dolgozni. Aztán 2011-től, amikor volt ez a változás ugye, akkor onnantól kezdve viszont visszaálltak kvázi kényszerből együttműködő közfoglalkoztatottakká. Ez borzasztó nagy baj. Hát pont emiatt nem éri el a célját ez az egész. Tehát teljesen kontraproduktív, ami most folyik.

Na, ez meg azért borzasztó, mert gyakorlatilag, segélyért lehet-e munkát követelni, ezt az elvet legalizálta. Hogy lehet munkát követelni, gyakorlatilag a 47 ezer forintos, picivel több, mint a segélyért. Na most, de ezt nem nevezném lehetőségnek a 47 ezer forintot sem. Meg nem nevezném, a 22 800 forintot meg végképp nem. Tehát igazából semmire nem motivál.

Hát mi igyekszünk mindenkit bevonni ebbe a körbe, pontosan azért, hogy ne veszítse el ezt a 22 800 forintos segély lehetőségét, de igazából kevésbé együttműködők, őszintén megmondom. Mint voltak annak idején.

Itt 2002-től egy nagyon-nagyon komoly változást próbáltam én keresztülvinni, ami, egyelőre itt működik. Márpedig az, hogy ezeket az embereket, nem romákról beszélek, hanem mélyszegénységben, kilátástalan helyzetben lévőkről beszélek. Ezeket az embereket, ha méltósággal hagyjuk velünk együtt élni, akkor egész másképp fognak viselkedni. És ez komolyabb érv, mint az, hogy most szegény vagyok, vagy nem vagyok szegény. Meggyőződésem egyébként hogy nem a szegénység viszi rá a lopásra őket, hanem a kirekesztettség.

Hát a segélycsökkentés felrúgott mindent, amit itt 8 évig csináltunk. Ennyi. Igazából ez nem elsősorban pénzkérdés. A hozzáállásbeli különbséggel négy-öt-hat év alatt elértünk egyfajta nagyon jó partneri viszonyt, ami most nem borult fel, mert hiszen mi még ugyanazok vagyunk, de már néznek rám, hogy miről beszéltél, ember? Nézz körül! Nem engem bántanak, tehát nem engem szidnak érte, hogy milyen a helyzetük, de néznek rám, hogy most akkor mi lesz? És nem tudok nekik jót mondani.

Keresés