Garzó Lilla,
Foglalkoztatáspolitikai szakértő, Budapest

És hol van a munkaerőpiaci szervezet? A kutatás „mélyfúrás” a (vidéki) szegénység és a szegények világába. A cím szerint a cél elsősorban a szociális segélyek csökkentésének hatásának vizsgálata, amelyhez szociálpszichológiai, antropológiai, szociológiai és jogi szempontokat, módszereket használtak. A kutatók szükségképpen túlterjeszkedtek az eredeti kereteken: vizsgálták a megélhetési stratégiákat, az (erősen beszűkült) életpályákat és a kitörési lehetőségeket (azok csaknem teljes hiányát). Az aktív korúak szociális segélyezése még a legszegényebbek megélhetésének is „csak” egyik eleme. Összege igen alacsony, és sokan vannak, akik jogosultak lennének a segélyre, de nem jutnak hozzá.

Egy 2007-es tanulmány1 szerint a segélyezettek 30%-a jogosulatlanul kapta a segélyt, amit legalábbis részben a jövedelmek eltitkolása tett lehetővé, a jogosultaknak viszont több mint 40%-a nem kapott támogatást, a szükséges információk hiánya miatt, vagy mert elriasztotta őket a segély stigmatizáló hatása. Azóta a segélyezési és a közfoglalkoztatási rendszer alaposan megváltozott, így lehetséges, hogy – még ha nőtt is a segélyezettek száma – a jogosultaknak egyre nagyobb része esik ki a rendszerből. Így nemcsak a segély összege, de a szegények közül a segítséghez jutók aránya is csökkenhetett.
Tudjuk, hogy több százezres az a népesség, amelyről a kutatás szólhat. A szociális segélyben részesülő aktív korúak a háttéranyagok között szereplő táblázat szerint 2012-ben 320 ezernél többen voltak („Mi mennyi?” 1. sz. tábla: Aktív korú nem foglalkoztatottak szociális ellátásának főbb adatai). Számuk – az egyre kiterjedtebb közfoglalkoztatás ellenére – nő, már csak azért is, mert a más ellátásokból kiszorulók is hamar a potenciális segélyezettek között találják magukat. (Álláskeresési támogatásban például 2011-ben még 182 ezren, 2012-ben pedig már mindössze 69 ezren részesültek, a folyósítási időtartam csökkenése miatt.) Nem tudhatjuk, hogy miből él az a 600 ezer munkavállalási korú ember, aki a statisztikák szerint nem rendelkezik kimutatható jövedelemmel, hányan szorulnának közülük állami gondoskodásra.
A kutatók többször hangoztatják, lévén szó kis esettanulmányokról, hogy eredményeik csak nagy óvatossággal általánosíthatóak annak ellenére, hogy igen széleskörű szakirodalomra támaszkodhattak, és támaszkodtak is. Mégis vállalkozni kell az általánosítás valamilyen szintjére. A szakpolitikák ingerküszöbét ugyanis csak akkor lehet áttörni, vagy legalábbis reménykedni ebben, ha az eredmények, javaslatok hozzá tudnak járulni viszonylag széleskörűen alkalmazható, ugyanakkor a konkrét személyekhez, problémákhoz illeszthető megoldási minták, támogatási változatok kidolgozásához és megvalósításához (ilyen megoldásokra hívja fel a figyelmet, illetve tesz javaslatokat Molnár György és Lechnerné Vadász Judit is). Ezért is szükséges a foglalkoztatási szervezetben is gondolkodni, hisz ez az intézmény – elvileg legalábbis – alkalmas lehet arra, hogy az egész országban egységes elvek, módszertan alapján, általánosan hozzáférhetően nyújtson támogatásokat és szolgáltatásokat az elhelyezkedni nem tudó, álláskereső emberek számára. Egyik legfontosabb feladata éppen az, hogy a munkaerőpiacon rossz helyzetben lévő embereket hozzásegítse azokhoz az információkhoz, készségek, képességek megszerzéséhez, amelyek elengedhetetlenek a tartós munkavállaláshoz, ehhez támogatást nyújtson.
A foglalkoztatási szolgálat a vizsgálati tapasztalatokban nem, vagy csak nagyon a periférián jelenik meg. Ez valószínűleg visszavezethető a kutatás tudományterületeinek megválasztására, de talán ennél többről van szó.

Miért marad ki a foglalkoztatási szervezet?
  1. Mert a foglalkoztatási támogatások, programok akkor eredményesek, ha vannak/keletkeznek az adott térségből elérhető, fenntartható, fenntarthatóvá tehető, folyamatos munkát biztosító munkalehetőségek. A vizsgálati terepek nagy részén hiányoznak az ilyen munkahelyek. Ezt a hiányt a foglalkoztatási szervezet nem tudja pótolni, inkább „csak” abban tud segíteni, hogy – ha van munkahely - támogatásokkal, kedvezményekkel rávegye a munkáltatót, hogy azt az embert is felvegye, akinek gyakorlatra van szükségük, teljesítménye (még) alacsonyabb az átlagosnál. Nincsenek viszont a szervezetnek csatornái a szegény, kirekesztettségben élő családok megélhetésében kiemelkedő szerepet játszó munkafajtákhoz (ld. az antropológiai kutatást, Krémer Balázs, Molnár György, Lechnerné Vadász Judit hozzászólását).

    Javasolható lenne, hogy a foglalkoztatási szervezet alakítson ki olyan közvetítő mechanizmusokat, felületeket, amelyeken keresztül információt, segítséget nyújt a nem tipikus tevékenységi formák megszervezéséhez, a munkát keresők és kínálók összehozásához, a tevékenységek ellátáshoz szükséges készségek megszerzéséhez, az ebben potenciálisan – akár támogató – szerepet vállaló szereplők összehozásában.

  2. Mert a közfoglalkoztatás sajátos hibrid. Egyszerre lát el szociálpolitikai, foglalkoztatáspolitikai, önkormányzati finanszírozási, rendészeti célokat. A bővülési folyamat öngerjesztő. Miközben szakmai érvek sokasága szól ellene, a szegények és önkormányzataik egyre függőbbé válnak a közmunka lehetőségektől, mert több mint a segély, mert a segély feltétele, mert sok önkormányzatnak nincs is már máshonnan pénze közfeladataira, mert a közvélemény támogatását élvezi… A közfoglalkoztatás azonban ebben a formában és tömegben hosszú távon aligha fenntartható, és biztosan nem bővíthető.

    Anélkül, hogy a rendszer átalakítására javaslat készülne, érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy elkerülhetetlenül vége lesz ennek az öngerjesztő növekedésnek, és ennek nem könnyen orvosolható következményei lesznek a szociálpolitikában, önkormányzati finanszírozásban, stb., amelyekkel jó előre számolni kell.

  3. Mert a foglalkoztatási szervezetből hiányzik a kirekesztettek integrálásához, a hátrányok mérsékléséhez szükséges kompetenciának, szakértelemnek, eszköztárnak a jó része. Támogathat ugyan felkészítő tréningeket és képzéseket, de a kutatásban szereplő embereknek nem erre, vagy nem csak erre, hanem komplex, szociális, egészségügyi, mentális, stb. csomagra lenne szükségük. Ez több szakterület, intézmény közös munkáját igényli. Vannak települések, ahol létezik is együttműködés, de nagyon személyfüggő, nagyon tarka. A szociális szakma és a munkaerőpiaci szakértők is többször nekifutottak egy szervezeti együttműködési modell kiépítésének, de ez nem jutott túl az elméleten és a kísérleteken. A kudarcban szerepet játszott a politikai szándék hiánya, az érintett szakterületek különböző, gyakran versengő szakmai kultúrája és a szociális és a foglalkoztatási szervezet igen eltérő felépítése, igazgatása, irányítása.

    Mivel a szakértők között abban soha nem volt vita, hogy ilyen modellre szükség lenne (legfeljebb abban, hogy melyik szakma legyen a meghatározó a rendszer kialakításában, főleg működtetésében), megfontolandó lenne ismételten elindítani egy közös, a szociális és foglalkoztatási intézmények együttműködésére épülő, egészségügyet is bevonó, egységes elvekre épülő szervezeti keret felépítését az aktív korú nem foglalkoztatottak munkaerőpiaci belépésének és beilleszkedésének segítésére-ösztönzésére. Bár a politikai szándékok továbbra sem tűnnek befogadónak egy ilyen munkához, de a közigazgatás szervezetének átalakítása miatt új, talán kedvezőbb helyzet alakult ki.
    Első lépésben rendszeressé lehetne tenni az esetmegbeszéléseket, közös fogadóórákat kijelölni.

  4. Mert az önkormányzatok, illetve a szociális rendszer nem rendelkezik elhelyezkedést segítő eszközökkel, információkkal, hatáskörökkel, kapcsolatokkal, bár már igen korán, a 90-es évek elején-közepén kezdett kialakulni egy párhuzamos szervezeti háló az önkormányzatoknál az aktív korú foglalkoztatás- és jövedelemnélküliek támogatására, a közhasznú munkák szervezésére. A szervezeti rendszer általában is széttöredezett: a Nemzeti Foglalkoztatási Szolgálaton kívül munkaerőpiaci programokat szervez, irányít, finanszíroz, nagyrészt közvetlenül a munkaügyi központokon keresztül: a Belügyminisztérium, az EMMI (részben a megváltozott munkaképességűek rehabilitációjának, részben az átképző központoknak a „gazdájaként”), a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség, az önkormányzatok. Átfogó információ és értékelés sehol nincs, az egységes kormányzati keretek kialakítását valószínűleg az is nehezítené, hogy a munkaügyi központok a megyei kormányhivatalokhoz kerültek.

    Javasolható – az előző pontban ajánlott áttekintéssel párhuzamosan – megvizsgálni és összehangolni a munkaerőpiaci politika egyes elemeinek irányítását, megvalósítását. Minimális programként fogalmazható meg egy átfogó, a munkaerőpiaci politika forrásait, eszközeit, a megvalósítókat, a programok résztvevőinek összetételét, eredményeit tartalmazó adatbázis kialakítása, követelmény- és értékelési rendszer felépítése, amely lehetőséget adna a leghátrányosabb helyzetűek számára mozgósított eszközök és azok hatásainak rendszeres monitorozására is. Az adatbázisba folyamatosan feltölthetőek lennének a civil-, magánkezdeményezésekről szóló, információk, ezzel megalapozva azt, hogy hosszabb távon a nem klasszikus, nem tipikus tevékenységek és támogatási formák is beépüljenek az állami szervezetek kelléktárába.


  5. Mert kevés a pénz, illetve sok a pénz, szóval nem is igazán tudjuk, mennyit is költünk, főleg milyen eredménnyel munkaerőpiaci támogatásokra és programokra. A források és a finanszírozás ugyanolyan áttekinthetetlen, mint a szervezeti rendszer. A 2013. évi állami költségvetésben a következő tételeket találhatjuk:

    közfoglalkoztatással kapcsolatoskiadásokra 153 milliárd forintBM-hez kerül
    uniós programokra65 milliárdNFÜ-höz kerül, kiegészíti az uniós forrásokat, amelynek nagyságrendjét nem látjuk
    járulékkedvezmény megtérítésére és a munkahelyvédelmi akciótervre6+92 milliárdAutomatizmusként műkö-dő járulékkedvezmény
    foglalkoztatási és képzési támogatásokra (ez a „klasszikus” bér-, képzési stb. támogatás forrása)27 milliárdGKM szakmai irányítási körébe tartozik
    megváltozott munkaképességűek foglalkoztatásának támogatására40 milliárdEMMI költségvetésében szerepel

    A közfoglalkoztatáson kívül egyéb állami programok (járulék-kedvezmények, TÁMOP 1.1.2 projekt, stb.) is támogatják a szociális segélyezésre szoruló hátrányos helyzetű emberek foglalkoztatását. A munkaerőpiaci kutatások és munkatapasztalatok azt mutatják, hogy a leghátrányosabb helyzetben lévők belépését, tartós foglalkoztatását több elemből álló, bonyolultabb, ezért költségesebb programokkal lehet segíteni (a járulék-kedvezmény önmagában aligha vehet rá egy munkáltatót, hogy azt alkalmazza, akitől kisebb, vagy bizonytalanabb teljesítményre számít, mint a társától).

    Amennyiben sikerül a célokat és a teljesülésüket mérő mutatókat viszonylag pontosan összerakni, akkor - a fent javasolt adatbázisra alapozva – lehetőség nyílna az alkalmazott eszközök, programok hatásának összevetésére, a leghatékonyabb formák kiválasztására, illetve új támogatások, szolgáltatások bevezetésére (hozzájárulás a munkába álláshoz szükséges kiadásokhoz, mentális gondozás, mentor finanszírozása, mobilitás támogatása, külső kapcsolatok szervezése, támogatása, speciális védelmi-biztonsági háló kiépítése az így munkába állók, főleg a fiatalok számára, amiről esetleg tárgyalásokat lehetne kezdeni a szakszervezetekkel, stb.). Mivel a források bővítésére a közeljövőben aligha lesz lehetőség, ezzel párhuzamosan szűkíteni, egyszerűsíteni kell majd az eszköztárat és koncentrálni a hozzáférők körét (figyelembe véve ugyanakkor, hogy a munkaerőpiaci politikának az egész munkaerőpiacról kell gondolkodnia, a szolgáltatásokat tekintve mindenképpen, mert nem tudja a munkáltatók együttműködését megszerezni az a szervezet, amely csak a legnehezebb helyzetűek elhelyezésével foglalkozik).

  6. Mindezek alapján meggondolandó a segélyezési rendszer újragondolása, szigorúságának enyhítése mind a jogosultsági feltételeket, mind a segély összegét tekintve. Lehet több lépést is tervezni, elsőként felemelni az idősebbekét, vagy pl. azokét, akik valamilyen közösségi tevékenységben vesznek részt, stb. Egy szélesebb keretben (így pl. a segélyek, rokkantsági ellátások esetében) újra kellene gondolni az ellátások és a munkavégzés viszonyát (fokozatosan kiterjesztve ezzel a segélyezést a dolgozó szegényekre is).

    A segélyezési rendszer átalakítása lehetőséget teremtene a foglalkoztatás támogatására rendelkezésre álló források koncentráltabb, eredményesebb felhasználására is, hogy azok valóban képesek legyenek megmozdítani a mobilizálható, fiatalabb embereket, hogy ismeretekben, képzettségben, munkatapasztalatokban, vagy akár földrajzilag is túl tudjanak lépni a reménytelen, függő helyzetükön.

    Az összegzésben célszerű tájékoztatást adni arról, mennyit költ Magyarország a jövedelmet helyettesítő szociális segélyekre (60 milliárd forint körül van az éves kiadás) és az álláskeresési ellátásra, jelezve azt is, ezek az összegek hogyan viszonyulnak más kiadásokhoz, ellátásokhoz, mert a közvélemény jócskán túlbecsüli a szegényeknek juttatott pénzek nagyságrendjét.

  7. Az új uniós támogatási periódus lehetőséget adna egy önálló (vagyis nem az egyéb forrásokból és projektekből virtuálisan összevarázsolt), a társadalmi hátrányokat és kirekesztést csökkentő országos program indítására, amely több szakterületet fog át és változatos hozzáférési formákra épül (nem csak pályázatokra, hiszen sok helyre a know-how-t is vinni kell). Ehhez illeszthető egy külön antiszegregációs részprogram.

[1] Firle Réka és Szabó Péter András: A rendszeres szociális segély célzottsága és munkakínálati hatása,Közpénzügyi füzetek 18. 2007. április
Keresés
A kutatásról készült kisfilm A Pro Cserehát egyesület által végzett, ˝A szociális segély csökkentésének hatásai a vidéki Magyarországon, 2012 - interdiszciplináris dokumentáció˝ című kutatás keretében készült kisfilm.
Megjelent a kutatás kétnyelvű kiadványa. Kapható az Írók Boltjában (Budapest, VI. Andrássy út 45.) és a CEU Könyvesboltjában (Budapest, V. Zrínyi utca 12.)