2006-ban a családi alapú segélyezés bevezetésével fontos, pozitív irányú változás következett be a szociális segélyezési rendszerben. Ezt fordította vissza 2009-től az Út a munkához program és a hozzá kapcsolódó intézkedések, többek között az úgynevezett rendelkezésre állási támogatás (rát) leválasztása a rendszeres szociális segélyről (ragyogó rövid összefoglalás a honlapon itt). 2010 elején újabb megszorítás következett, a rát-ot már csak egy fő kaphatta háztartásonként. Ezt követte 2011-ben az álláskeresési járadék folyósítási idejének radikális lerövidítése, a 30 napos szabály bevezetése, és mindennek betetőzéseként 2012-ben a bérpótló juttatásból foglalkoztatást helyettesítő támogatássá alakuló segély összegének nominális csökkentése. (A reálérték ettől függetlenül is 20 százalékkal csökkent 2009 és 2012 között.)

Az intézkedéssorozat azokon a deklarált feltevéseken alapult, hogy (i) a rendkívül alacsony magyar foglalkoztatási szint egyik fő oka, hogy nem éri meg dolgozni, mivel túl kicsi a különbség a segélyek és az elérhető bér között; (ii) a segélyezettek valójában nem is élnek rosszul, azért választják ezt az életmódot, mivel a fekete jövedelem és a segély együtt előnyösebb számukra, mint legálisan munkát vállalni. (Ez utóbbi feltevést cáfolja ökonometriai eszközökkel, a Munkaerő‘piaci Tükör 2007 kötetben megjelent, Kapitány Zsuzsával közösen írt cikkünk.) Egyik oldalról a minimálbér növelésével, a másik oldalról a segélyek csökkentésével kívántak a helyzeten változtatni. (A többi, részben ideologikus természetű, okról itt nem ejtenék szót.)

Az intézkedéseknek a közfoglalkoztatást érintő részével számos kutatás foglalkozott, a segélyezés szigorítása azonban méltatlanul kevés közfigyelmet kapott. Ezért is különösen fontos a Pillangó Kutatás, amely érzékletes példákon, jól általánosított kvalitatív elemzéseken keresztül mutatja be mindkét feltevés hamisságát. A segélyek csökkentése nem segíti, nem is segítheti elő a foglalkoztatást ott, ahol nincs legális munkalehetőség és nem igaz az sem, hogy a fekete munka akár csak elfogadható életet biztosíthat ebben a közegben. Az intézkedések eredménye egyértelműen a nyomor fokozódása. Sőt, a kutatás, ennél messzebbre jut. Azt bizonyítja, hogy a szociális támogatás ilyen szélsőséges csökkentésének a deklarált célokkal ellentétes a hatása: a nyomor rombolja a személyiséget, ezáltal csökkenti a munkavállalási képességet és így elveszi a jövőbeli munkavállalás lehetőségét is. Hatása nem csak a most felnőtt generációra terjed ki, hanem a gyerekek kitörési esélyét is elveszi.

Nem elhanyagolható szempont a helyi önkormányzatok hozzáállása sem. Befolyásolhatják a nyomor és a kiszolgáltatottság mértékét, de nincs valódi eszközük ahhoz, hogy az alaphelyzeten változtassanak, ezért egy részük olyan pótmegoldásokhoz folyamodik, amivel tovább ront a helyzeten.

Mindebből következik a kutatás alapján megfogalmazható legfontosabb ajánlás: a foglalkoztatást helyettesítő támogatás összegének növelésével növelni szükséges a munka nélküli háztartások, köztük is különösen a gyerekes háztartások jövedelmét. Enélkül minden, EU-s pénzből finanszírozott, a foglalkoztathatóság javítását célul tűző program, bármilyen kifinomult legyen is, lényegében hatástalan marad.

Végül pár szó a kutatás erényeiről, amelyeket elsősorban az bizonyít, hogy fontos megállapítások megfogalmazásához nyújt alapot. A kutatás maximálisan kihasználta a rendelkezésre álló, nem túl nagy forrásokat, magas az eredmény/ráfordítás aránya. Nagyobb források esetleges rendelkezésre állása esetén érdemes volna kvantitatív irányba is kiterjeszteni. A honlap nagyon jól áttekinthető és informatív. Gratulálok!