Egy tavaly elkészült kutatásomban azt vizsgáltam, hogy a 2011 nyarától bevezetett szigorítások milyen változásokat hoztak az önkormányzati gyakorlatokban, illetve, hogy erről miként vélekednek a megkérdezett szakemberek. A kutatást egy dél-alföldi hátrányos helyzetű kistérség településein végeztem. Számomra is meglepetést okozott, hogy a vizsgált 5 település többsége egyértelműen a „szociálisan érzékeny” kategória alá sorolható. A kutatás egyik fontos tanulsága volt, hogy az aktív korúak segélyének csökkentésével, valamint a közfoglalkoztatási jogviszony hátrányos megkülönböztetésével egyetlen településen sem értettek egyet. Ebből következően mindenhol megfigyelhető volt az a tendencia, hogy az önkormányzatok valamilyen módon kompenzálni próbálták az aktív korúak segélyezésének szigorodó szabályozását. Például a segélyezettek igényeihez igyekeztek igazítani a munkaidőt, lehetőséget adva a napszámos, illetve háztartási munkák elvégzésére is.

Az aktuális jogszabályok meghatározta kereteken túl, a helyi szociálpolitikai gyakorlatokat a lokális társadalom által létrehozott normák és szokások, valamint a települések társadalmi és gazdasági helyzetében megmutatkozó különbségek is befolyásolják. Az általam vizsgált kistérség segélyezési politikáját a szezonális és alkalmi munkák viszonylagos bősége és az a makacs közvélekedés határozza meg, amely szerint „aki szorgos, dolgos és akar, az azért el tud menni, és tud itt-ott-amott kapálgatni, dolgozgatni.” Ebből adódóan mindenki egyetértett a „workfare” irányába való elmozdulással, mindössze az alacsonyabb béreket kifogásolták. A segélyezettek emberi jogaira való hivatkozás, a kiskapuk keresése, az önkormányzatok megengedő-elnéző attitűdje feltehetően összefügghet a kistérség etnikai homogenitásával, vagyis azzal, hogy ezeken a településeken nem élnek cigány emberek.

Jelenleg egy másik, az előzőnél lényegesen rosszabb helyzetű kistérségben kutatunk, ahol a népesség kb. 15 százaléka cigány származású. Épp a napokban hallottam, hogy nagyon sokan kiestek az ellátásból (FHT). A helyi családsegítő munkatársa próbált az önkormányzatnál közben járni, hogy legalább az önkéntes munka lehetőségét biztosítsák, de mindhiába. Az emberek félnek, a közmunka itt a jutalmazás és büntetés eszköze. Itt nem arra panaszkodnak az emberek, hogy milyen megalázóan alacsony a közfoglalkoztatási bér, hanem arra, hogy nem hívják be őket dolgozni.

A helyzet súlyos, de talán nem reménytelen. Mindannyiunk érdekében kívánom, hogy a pillangó-hatás üssön rést az érzéketlenség és a közöny falán. Ahogy az „Út a munkába programot” a kistelepülésen élők elégedetlensége indította el, úgy a segélyezettekkel való együttérzésnek, az alapvető emberi jogaikért való kiállásnak is lehetnek/lehetnének pozitív visszacsatolásai.