Pillangó Kutatás

Mindenekelőtt azt juttatta eszembe kutatásról megjelent kötet hogy a társadalmi valóság számtalan formában észlelhető, élhető, átélhető és bemutatható. A nem-kívánatos, nem-szeretem, nem-hihetem-hogy-ilyen-van valóságok leírásának, visszajelzésének (a kényszerű vissza-nem-jelzéseknek) sok formáját megéltem már. Minden fontossági sorrend nélkül, most épp ezek jutnak eszembe:

Mindenekelőtt elismerésemet szeretném kifejezni a kutatás kezdeményezőinek és résztvevőinek: az elköteleződésükért, a témaválasztásukért és az interdiszciplináris megközelítésért. Évek óta kutatom a tartós munkanélküliek segélyezésének és közfoglalkoztatásának változásait. Már 2005-ben némi gyanakvással és ellenérzésekkel vettem részt a segélyezettek kötelező „beillesztési” programjában, majd írtam/írtuk le az „Út a munkába” program bevezetésével kapcsolatos inkább többé, mint kevésbé negatív tapasztalatainkat. Akkor valószínűleg kevesen gondoltuk, hogy „visszasírjuk” még ezt az időszakot. A segély csökkentése, a jogosultsági feltételek szűkítése, a kötelező 30 nap bevezetése minden eddiginél rosszabb helyzetbe hozta az érintetteket, de az önkormányzatokat is.

A mamám mesélte, hogy annak idején nem minden osztálytársa szülei tudtak cipőt venni a gyermeküknek. Ezért néhányan mezítláb kényszerültek iskolába járni. Ez az 1930-az évek Hollandiájában történt, a nagy válság idején. Napjainkban Európát ismét válság sújtja. Mennyire civilizált is kontinensünk – az összes egyenlőségről és alapvető jogokról szóló kartájával és irányelvével – hogy ismét vannak, akik mezítláb járnak, lisztet és zsírt esznek, és a többiek alamizsnáján tengődnek. A magyarországi Pillangó Fejlesztés kutatási jelentését (‘A szociális segély csökkentésének hatásai a vidéki Magyarországon 2012-ben’) olvasva, ez a kérdés ragadott meg leginkább.

Hozzászólásom fő célja, hogy a kutatás eredményei alapján hozzájáruljak az ajánlások megfogalmazásához. Ehhez először szeretném egy kicsit tágabb összefüggésbe helyezni a kutatási kérdést, azaz a – gyakran változó nevű – szociális segély 2012-től hatályos csökkentését és szigorítását. A 22.800 forintos ellátást eredményező intézkedés ugyanis egy három kormányon átívelő folyamat egyik – különösen fájdalmas – állomása volt csupán.

Nagyon jók, izgalmasak az anyagok. Bár csak egy sajátos szelete a magyar valóságnak (3x3 HH-s település), de a megközelítési módok nagyon komplexek, eredetiek és korrektek, a szerkesztés nagyon analitikus, világos, a nyelvezet igen érthető, olvasmányos.
GRATULÁLOK és köszönöm, hogy tanulhatok belőle!

A kutatás a durván csökkentett jövedelempótlás okozta megélhetési traumákat és stratégiákat vizsgálta. A közérdekű önkéntes munkán kívül – mellyel a szociológiai tanulmány foglalkozott -– az empirikus kutatás eredményei között nem volt szó a közfoglalkoztatáson túli munkavállalási megoldásokról, közte azokról, amelyeket maga az Szociális Törvény tesz lehetővé. Vélhetően azért, mert helyi szinten nem ismertek ezek a lehetőségek, holott a következő évi segély lehetősége mellett az esetlegesen elvesztett segély idején is jövedelmet biztosíthatnának, legalább azoknak, akik munkatapasztalattal bírnak, és önállóan munkát tudnak vállalni.

„A tegnappal nincs semmi baj, csak a holnap… Az a keserves…” (Móricz Zs.)

A rendszerváltás után, különösen az elmúlt néhány évben drasztikusan romlott egyes rétegek életszínvonala Magyarországon. Széles tömegek zuhantak ki a munkaerőpiacról, sokan ekkor veszítették el egyszer s mindenkorra állásukat, s csúsztak le végleg a szegények közé. A szociális törvény 2012. évi módosítása főként ezt, a munkapiacon hosszú évek óta elhelyezkedni nem tudó réteget sújtja. A csekély juttatásukból elvont közel hatezer forint sokaknak jelenti az „utolsó cseppet”, pedig ez olyan összeg, amit egy jobb módú állampolgár meg sem érez, hiszen esetleg naponta költ el ekkora összeget, vagy ennek akár a többszörösét a szupermarketekben.

A Pillangó Kutatás eredményei inspirálták az alábbi esszét, melyet egy pest megyei terepen kutató antropológus kollégától kaptunk,´"A baj csak az, hogy munka sincs már ma…" - a munka mítosza egy Pest megyei település romungro közösségében´ címmel.

És hol van a munkaerőpiaci szervezet? A kutatás „mélyfúrás” a (vidéki) szegénység és a szegények világába. A cím szerint a cél elsősorban a szociális segélyek csökkentésének hatásának vizsgálata, amelyhez szociálpszichológiai, antropológiai, szociológiai és jogi szempontokat, módszereket használtak. A kutatók szükségképpen túlterjeszkedtek az eredeti kereteken: vizsgálták a megélhetési stratégiákat, az (erősen beszűkült) életpályákat és a kitörési lehetőségeket (azok csaknem teljes hiányát). Az aktív korúak szociális segélyezése még a legszegényebbek megélhetésének is „csak” egyik eleme. Összege igen alacsony, és sokan vannak, akik jogosultak lennének a segélyre, de nem jutnak hozzá.

Tanácsadó pszichológusként közel tíz évig dolgoztam munkanélkülivé vált ügyfelekkel a munkaügyi szervezetben. Az állás, a munkahely elvesztése minden esetben egyfajta talajvesztési állapot, minél hosszabb ideig tart, annál reménytelenebbnek tűnik önerőből visszatérni a fizetett munkával telő hétköznapokba. Elapadnak, majd kifogynak mind az anyagi, mind a lelki tartalékok. Ha a bajba került egyén azt érzékeli, hogy a társadalom nyűgként tekint rá vagy olyanként, akinek az is elég, ha alamizsnát dobnak, akkor csak a vegetálást tudja „célul kitűzni”, nem pedig az akadályok legyőzésével a kiemelkedést.

A Pillangó Kutatás tanulmányait számomra élmény volt olvasni. Gratulálok az alkotóknak. Nagyon jónak találtam, hogy a kutatás olyan sokrétű. A címhez képest jóval többet ad, több területet ölel fel, hiszen a segélyezés hatásán túl egyéni pszichés folyamatokkal, megélhetési stratégiákkal, közösségi kapcsolatokkal, szabályozási kérdésekkel is foglalkozik.